Chapter 5 - She will be loved.

Végre megérkeztem ezzel a nem túl jó, de annál hosszabb résszel. Legalább izgalomban nincs hiány:DD Most, hogy vége az ünnepeknek, és a következő csak tavasszal lesz, igyekszem időben hozni a részeket. (mindig ezt mondom, de van másik két blogom is és rengeteg ötletem, amiket nem szabad veszni hagyni. Egy ötletet sem szabad veszni hagyni, ezt jegyezzétek meg:D) 

~xx

×××

[CÍMADÓ]

Leigh és én éppen a boltba tartottunk. 

– Játszol ma a bárban? – csak bólintottam – Nate és én megyünk megnézni – mondta, boldognak tűnt.

– Rendeztétek a dolgokat? – kérdeztem egy tincset kisöpörve az arcomból.

– Igen, azt hitte Harryvel akarok lenni – legyintett.

– Mert nem?

– Nem! Csak van egy kis megszállottságom vele kapcsolatban, de sosem randiznék vele. Ő csak afféle sztárideál – magyarázkodott hevesen.

– Tegnap én ezt nem így láttam – mosolyogtam, és valamitől támadt egy olyan érzésem, mintha ugyan azt csinálnám, mint Harry tegnap. Ő is csak vigyorgott, és próbálta bebizonyítani nekem, hogy érzek valamit. Pedig nem.

– Maddie, tegnap találkoztam a bálványommal. Mit vártál, hogy Nattel fogok beszélgetni? – vállat vontam, nem tudom, hogy egyetértettem-e vele. Sosem éreztem még puszta rajongást senki iránt.

– Mikor játszol?

– Héttől, azt hiszem.

– Király. 

Péntek van, ami azt jelenti, hogy az egyik barátom bárjában játszom. Nem fizet túl sokat, de csinálnom kell, mert erre a pénzre is szükségem van. Még mindig gondolkodtam rajta, hogy mit játsszak, de előtte túl kellett lennem a műszakomon a zene boltban akkor is, ha semmi kedvem nem volt bemenni a tegnapi találkozásunk után Harryékkel. 

Leigh éppen SMSt írt, ami nem furcsa, hiszen állandóan a telefonján lóg, majd mosolyogva visszatette a táskájába és elkezdte a munkát. 

Harry: 

Kaptam egy SMSt Leightől, egész nap erre vártam. 

Leightől: Maddie hétkor kezd a bárban, ott találkozunk (: 

Mosolyogtam, és azonnal tovább adtam az információt Liamnek és Louisnak is. Újra össze akartuk hozni Maddiet és Niallt, ezért felhívtuk Zaynt aki éppen Perrienél volt, Niallnek pedig nem szóltunk róla, hogy Maddie is ott lesz. Attól tartottunk, hogy nem jönne el. 

Maddie: 

Mikor végeztünk a műszakunkkal, ebédelni mentünk Nattel, aztán otthon a szobámba zárkózva kiválogattam a dalokat estére, amiket játszani akartam. Az első négy a Boomerang, She will be loved, Falling in love és a Rythm of love. A lista összeállítása után sietnem kellett a bárba. Még semmit sem sejthettem. Talán ha tudtam volna, el sem megyek, vagy nem tudom, mit tudtam volna tenni. 

Niall: 

A sráckora vártam, úgy volt, hogy együtt lógunk. Harry valami bárba akart menni, amit ajánlottak neki, de nekem semmi kedvem sem volt hozzá. Csak arra a csókra tudtam gondolni. Semmit sem jelentett, mégis olyan különleges volt, megváltoztatta a véleményemet róla. Meg akartam ismerni, ki akartam jönni vele, és az egész olyan nehézzé vált. Meghallottam a csengőt, felálltam a kanapéról, hogy ajtót nyissak. A srácok voltak.

A kocsiban a bárról kezdtünk társalogni, ahová indulni készültünk, Harry egy lányról beszélt, akinek nagyszerű hangja van. Azért akart oda menni, mert aznap ő énekelt. 

Észrevettem, hogy Harry engem figyel, felvonta szemöldökét, mire rámosolyogtam, és kinéztem az ablakon, de ő továbbra is bámult. Kezdem kényelmetlenül érezni magam. 

– Mi a helyzet, Harry? – kérdeztem.

– Miért nem mondtad el, hogy megcsókoltad Maddiet tegnap? – Egy szót sem szóltam. Honnan tudta meg? Mindenki rám nézett, így csak vállat vontam. Nem akartam róla beszélni.

–  Miért kellett volna? Nem jelentett semmit – unottan ráztam meg a fejem, hogy hitelesnek tűnjön.

– Te megcsókoltad Maddiet? – kérdezte Liam döbbenten, mintha ez valami hihetetlen dolog lenne.

– Igen – sóhajtottam, és tudtam, hogy ezzel nincs vége a beszélgetésnek.

– Miért tetted? Azt mondtad, utálod.

– Utálom is, de…

– Mégis kedveled, igaz?

– Már ezerszer feltetted ezt a kérdést, és a válaszom változatlanul, nem. Nem kedvelem – Louis szeretett volna hozzászólni a diskurzushoz, de megérkeztünk, és kiszálltunk a kocsiból. Elég jó helynek tűnt, és a lány még nem kezdte el. Szóltam a srácoknak, hogy kérjenek pár sört, amíg kimegyek a mosdóba. 

Mikor végre kiértem, halottam valakit énekelni, gondoltam, biztos a lány, akiről Harry beszélt. A Boomerangot énekelte a Plain White T’stől. Tényleg gyönyörű hangja volt, őszintén tetszett. Meg kellett tudnom, hogy ki az. Keresni kezdtem a fiúkat, akik mire vissz értem, Nattel és Leighel voltak, Maddie barátaival, szóval neki is ott kellett lennie valahol. Köszöntem, fogtam a söröm, mikor újra meghallottam a dalt, ezért felnéztem a színpadra. Egy szőke lány volt, fejét lehajtva tartotta. Mikor végre felnézett, hamarosan felismertem őt. Maddie volt az. 

A She will be loved című dalt kezdte játszani a Maroon 5tól. Ugyan az a lány volt, aki korábban is énekelt, ugyanaz a hang. Játszott még pár számot, majd elhagyta a színpadot. Leigh felé indult és megölelte őt, hasonlóképpen tett Nattel is, csak akkor vette észre, hogy mi is ott vagyunk, és puszival köszöntött. 

– Nagyszerű hangod van – lelkesedett Liam, és a többiek is bólogattak. Mindenki, engem kivéve.

– Köszönöm – mondta, de látszott rajta, hogy nem tartja magát olyan jónak, amilyen.

– Te mit gondolsz, Niall? – kérdezte Leigh, ezzel engem is bevonva a beszélgetésbe.

– Láttam már jobbat is – szúrtam oda gonoszan. Úgy éreztem, megérdemli.

– Mindent megtettem, amit tudtam – vont vállat. 

Kissé furcsának találtam a választ. Arra számítottam, hogy udvariatlan lesz, vagy egyszerű szemforgatással reagál. De kedves volt. Mind egy asztalhoz ültünk és beszélgettünk. 

– Maddie, gondolkodtál már azon, hogy keress egy producert vagy ilyesmi, hogy beindítsa a karriered, mint énekes? – kérdezte Liam, tovább hízelegve a lánynak.

– Nem, nem szeretnék énekes lenni, csak dolgozom itt, mert kell a pénz. A zene csak egy hobby – szívószála segítségével az italába szürcsölt.

– Úgy érted, nincs olyan producer, aki alkalmazna, mert nem vagy elég tehetséges hozzá, nem? – mondtam, és alig vártam, hogy visszaszóljon, valami kellemetlenséget.

– Igazából még egyetlen producerrel sem beszéltem, szóval nem tudom – Semmi. Egyszer sem gonoszkodott, nem válaszolt kelletlenül. Kedves volt, én pedig egy bunkó. Szem forgatva ittam bele a sörömbe. Nem értettem, miért lett hirtelen ilyen kedves hozzám. Biztos vagyok benne, hogy tervez valamit, gondoltam. Egy idő után Louis, Liam és Zayn elmentek a barátnőikkel. Kevéssel később Harry is távozott, s én egyedül maradtam Maddievel és a barátaival. Nem éreztem úgy, hogy ott lenne a helyem, de nem akartam még otthagyni őket. 

Mikor meguntuk a bárt, sétálni indultunk. Sötét tavaszi este volt, ködös, az ég pedig felhős, de néhol tiszta. Az aszfalton fénylett a lecsapódott pára, mintha esett volna az eső. Rövidesen egy fiút láttunk felénk közeledni. Nem tűnt túl boldognak. 

– Maddie, ez nem Dylan? – kérdezte Nate.

– Ö… De – válaszolta a lány, és próbált másfelé figyelni.

– Mit akar? – Maddie megrázta a fejét, jelezve, hogy fogalma sincs. A fiú pedig közeledett, és közeledett, majd megállt Maddie előtt.

– Szia – kezdte.

– Szia.

– Beszélhetnénk?

– Azt hiszem – vont vállat Maddie, Dylan pedig megragadta a karjánál és elsétált vele. A többiekkel egy padon ülve vártunk rá.

– Ki ez? –kérdeztem, megtörve ezzel a csendet.

– Maddie volt barátja. Hat hónapja szakítottak – közölte Leigh és csak nézett maga elé a földre.

– Miért szakítottak?

– Nem törődött vele, nem vehette fel a telefonját, nem engedte, hogy találkozzon a barátaival, és őszintén azt hiszem, hogy meg is csalta, de erről nem beszéltek – magyarázta.

– Meddig voltak együtt?

– Több, mint egy évig, azt hiszem – magam elé motyogtam egy „oh”-t, és inkább csöndben maradtunk, ameddig sikítást nem hallottunk. Maddie volt az. 

Leighre néztem, aggodalmat láttam a szemeiben, gondoltam, ez semmi jót nem jelenthet. 

Maddie: 

Dylan és én egy másik utcába sétáltunk át, kicsit távolabb a többiektől. Kiabálni kezdett. 

– Ki volt az a fiú?

– Milyen fiú?

– A szőke. Abból a fiú bandából van, nem igaz? – magam elé emeltem a kezeim, hogy távol tartsam magamtól, de megragadta az egyiket – Mit csináltok együtt? A barátod?

– Nem – rángatni kezdett.

– Ne hazudj nekem, tudod, hogy ki nem állhatom! – kiabált.

– Nem hazudok, ő csak egy barát – mondtam, de ezzel hazudtam a legnagyobbat. Niall nem volt barát, hiszen utáltam őt.

– Nem hiszek neked, mondd el az igazat!

– Benne van egy bandában, ennyi. Nem a barátom!

– Soha többet nem akarlak együtt látni titeket – mondta erőszakosan, és a fejét túl közel tartotta az enyémhez.

– Miért érdekel, hat hónapja már, hogy szakítottunk! – kiabáltam, és ettől egy kicsit hátra húzódott.

– És aztán? Az enyém vagy!

– Én aztán nem! Senkit nem birtokolhatsz, van saját életem, érted?

– Nem akarom, hogy vele legyél – visszavett a hangerőből, de annál erősebben szorította a karomat.

– Dylan, enged el, ez fáj – kértem, de újra közelebb húzott magához.

– Ígérd meg, hogy sosem találkoztok többé – ha nem ismerném egy pillanatra elesettnek, gyengédnek láttam volna. Nem volt az, egy szemét volt, aki próbált kisajátítani, mint egy tárgyat.

– Engedj el – elengedett, én pedig hátra léptem, próbáltam távol maradni, de ő közelebb lépett újra és újra.

– Gyere ide!

– Hagyj békén!

– Soha többet nem akarlak azzal a fiúval látni.

– Dylan fogd be, és tünés! Értsd meg, hogy sosem leszek a tiéd! Soha nem voltam, és nem is leszek! – kiabáltam. Egy kicsit újra közelebb jött, és mindkét karomat elkapta.

– Nem foglak békén hagyni, érted? Vissza fogsz jönni hozzám! – ráncigált, mintha ettől olyan vonzóvá válna, hogy azon nyomban szerelmet valljak neki. Próbált megcsókolni, de távolt tartottam magamtól.

– Maradj már nyugton.

– Szállj le rólam – próbáltam eltolni, de mindenképpen meg akart csókolni. Még a gondolatától is undorodtam.

– Hé, te! Ereszd el! – Dylan megfordult, Niall állt mögötte.

– Kinek hiszed magad, hogy utasítgathatsz?

– Csak a barátjának.

– Az lennél? – Dylan közelebb lépett hozzá, én pedig közéjük léptem.

– Elég!

– Soha többé ne merészelj hozzá érni! – mondta Niall.

– Mit teszel, ha mégis hozzáérek? – gúnyolódott Dylan.

– Valószínűleg azt kívánod, bár sosem tetted volna meg.

– Miért? Talán megütsz? – nevetett.

– Az csak a kezdet – mondta, Dylan ismét megragadta a karom.

– Gyerünk Maddie, indulás – rángatott.

– Veled nem megyek sehová, Dylan – mondtam, és kitéptem a karom a kezéből.

– De még mennyire, hogy velem jössz – erőszakoskodott, és próbált újra megfogni, de Niall ismét rákiáltott.

– Hagyd őt békén! – Behúzott neki, s mikor észhez tért Dylan visszaütött. Niall megpróbálta újra megütni, de megállítottam.

– Gyere Niall, nem érdemes – csóváltam fejem. Ő megfordult és úgy tett, ahogy kértem. Amíg elsétáltunk, hallottuk, ahogy Dylan kiabál, de nem fordultunk vissza, csak visszamentünk a többiekhez, de ők már addigra már nem voltak ott. 

Leültünk a padra, ránéztem, vérzett az orra. Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből, és magam felé fordítottam Niall fejét. 

– Hadd nézzem… – mondtam, és próbáltam letisztítani az arcát.

– Ne aggódj, semmiség – próbált elfordulni tőlem.

– Niall, hadd lássam – sóhajtott, majd rám nézett. Közelebb húzódtam, hogy letöröljem a vért – Köszönöm, amit korábban tettél. 

– Erre valók a barátok, nem igaz? – mondta, és alig láthatóan elmosolyodott. Csak azért vettem észre, mert közel voltam hozzá, és egy kicsit megrándult az arca.

– Igen, de te és én nem vagyunk barátok.

– Neked szükséged volt segítségre, én pedig ott voltam. Ennyi – vállat vont, és engem nézett, miközben az arcán matattam a zsebkendővel.

– Nekem semmiféle segítségre nincs szükségem. Meg tudom védeni magam.

– Az a koma nem akart elengedni! – nevettem, aztán csöndben befejeztem a törölgetését.

– Kész – mondtam.

– Köszönöm.

– Nos, azt hiszem, nekem mennem kellene – mutattam a hátam mögé, és felálltam.

– Elkísérlek – ő is felugrott a padról.

– Nem kell – visszakoztam, fejét balra döntötte, és úgy mondta a nevem, mintha így akarna meggyőzni arról, hogy szükségem van a védelmére – Őszintén Niall, erre semmi szükség.

– Mi van, ha újra Dylanbe botlasz?

– Jól van akkor – elmosolyodtam, és visszaindultunk hozzánk.

Mikor megérkeztünk, megálltunk az ajtó előtt. Egymással szemben, csöndben. 

– Szeretnél bejönni? Kérsz egy kis csipszet, vagy valamit? – megszakítottam a csendet, próbáltam kicsit kedvesebb lenni, mint máskor.

– Nem, ne aggódj; Azt hiszem itt az ideje, hogy haza menjek – mondta, vállat vont, de még nem indult el.

– Meg kell fizetnem azért, amit korábban tettél.

– Majd gondolkodom rajta, de most inkább haza megyek – mondta. Rosszcsont féloldalas mosoly kúszott az arcára, de nem tűnt őszintének.

– Köszönöm még egyszer, Niall…

– Nem kell többször megköszönnöd. Ó, egyébként, bocsáss meg, amiért udvariatlan voltam veled a bárban.

– Semmi baj… Azt hiszem, bemegyek – mondtam, és az ajtóra mutattam közben.

– Oké, majd látlak.

– Jó éjt – puszit adtam az arcára, és besétáltam a házba. Niall nagyon kedves volt hozzám. Elszállt minden ellenszenvem irányában; Nem emlékszem, mit mondott a bárban. Ha ő nem lett volna ott, nem tudom mi történt volna…